Szenvedélyes világutazó, de leginkább a földdel bensőséges viszonyt ápoló kultúrákat szereti. Önkénteskedett Szumátrán egy orangután rehabilitációs központban, volt favágó Észak-Karolinában, Alaszkában gleccsereket mászott, delfinidomárnak tanult Hondurasban, és hidat is épített Indiában. Ő ugyanaz a Peremartoni Krisztina, aki Jászai Mari-díjas színésznő, számtalan film, tévéjáték és színdarab főszereplője.
Aztán a szerelemmel útra keltél Amerikába…
...mert arra voltam kíváncsi, ki vagyok én színház nélkül.
Az utazás, a sport ugyanolyan önismereti út, mint a színészet. Ennyi utazás, sport és színművész múlt után, hogy értékeled?
Én az egész életet önismereti barangolásnak tartom. Tény, hogy a tényleges utazás jócskán belesegít önmagunk megismerésébe, mert nem hagy benne rekedni a megszokott tereidben. Ha mindenképpen ezt a szót akarod használni, persze… Amúgy minden önismeret.
Amúgy milyen szót használnál erre?
Az életet használnám. A hontalan örökké úton van, bár amikor leszáll valahol a repülőm, azonnal azt érzem, hogy otthon vagyok. Utazás alatt több alkalom adódik reflexiókra és többet van egyedül is az ember. Szükség van a csöndre. A mindennapi életben, a megszokott keretek között nagyon nehéz erre rátalálni, ahogy a napi munkás rutinban az új gondolatokra.
Amikor készülsz egy utazásra….
Soha nem készülök rá, egyszerűen elhatározom, hogy elmegyek. Szégyenletesen nem készülök. Pontosan azért nem, hogy ne legyen rutin az utazás és semmi, de semmi ne befolyásoljon. Másrészt ne legyen egy prekoncepcióm egy országról. Ha lenne, már lehet el sem utaznék. Azt akarom, hogy minden úgy érjen, ahogy az van. Ahogy az most van. Engem azok a mondatok soha nem izgattak, hogy abban az országban ezt kell megnézni, meg azt, annak az a történelme, ezért jó ott lenni, meg azért, ez ezért érdekes, meg azért. A kövek meg végképp nem érdekelnek. Ma már nem vagyok egy nagy múzeumba járó sem. Ma már nem az érdekel, hogy mi volt, hanem az, hogy mi van most!
Mindig van valami oka az utazásaidnak, vagy csak az utazás maga érdekel?
Mindig van valami, nevezzük hívó szónak egy-egy országgal kapcsolatban. Csak úgy „lár pul lár” nem szoktam utazni. Kell, hogy legyen ott valami, ami az érdeklődési körömhöz tartozik. Bár elég nehéz lenne olyan helyet találni, ahol ne lenne számomra valami érdekes. Lehet az egy esemény, egy ünnepség, egy fa, egy ügy, vagy egy népcsoport.
Milyen népcsoport?
Angolul indigenous peoples-nek nevezik őket. Magyarul úgy fordítanám, hogy földközeli emberek. Engem leginkább ők, az őslakók érdekelnek, akik vidéken élnek, történelmileg egy adott területhez kötődnek, és annyira közel élnek a természethez, hogy a mai napig ott termelik meg a nekik szükséges dolgokat. Őrzik a hagyományaikat, népük kultúráját, nyelvét. Ők érdekelnek, meg a természet.
Ha felkérnének egy izgalmas szerepre, de már eldöntötted, hogy elutazol egy számodra régóta dédelgetett országba és a kettő szinte egy időpontra esik, melyiket választanád?
A szerepet választanám.
Mindig ezt választottad volna, vagy ma már így döntenél?
Mindig az izgalmas szerep mellett döntöttem volna, hisz az úti cél nem szalad el, oda el tudok menni később is.
Semmi sem hiányzik most az életedből?
Nagyon jól érzem magam. Semmi nem hiányzik. De mégis hiányzik valami, plusz két fok a lakásomban, illetve egy jó a kazánszerelő, mert hat hete nincs fűtésem. Jó lenne, ha lenne egy kutyám, vagy macskám. Egyszer volt kutyám, akit el kellett hagyjak és ez örökké fáj.
Mikor lepődtél meg utoljára? Legyen az élmény, szó, látvány…
Sok meglepő hatás ért utazásaim során, de utoljára Iránban lepődtem meg. Az emberek csodálatos mivolta, szeretete nem várt élmény volt számomra.
Indiában, ahol éltél is, ott nem érintett meg ugyanez?
Számtalanszor voltam Indiában, ismerem jól, egy asramban (spirituális menedékhely, amit általában egy guru vezet) éltem ott, sok mindent jót mesélhetnék az indiai emberekről, de azt a fajta szeretetet, melegséget, őszinteséget, amit az irániaknál érzékeltem, sehol máshol nem tapasztaltam. Pont azért lepett meg, mert annyira más a propaganda, annyira mást sugallnak róluk a világ felé. A propaganda nagyon működik és olykor nagyon ártalmas. Sokat tanultam erről. Mennyire oda kell figyelni, hogy az ember szűzen, befolyás nélkül tekintsen dolgokra és maga tapasztalja meg az igazságot. Ezért is mondtam, hogy kerülöm azokat a helyzeteket, hogy mások véleménye hasson rám, mert ne üljön bele az agyamba egy szó, mondat, amikor valamire ránézek. Szeretek mindent a saját szememmel látni és a saját gondolataimmal értékelni.
Volt olyan általad játszott karakter, akinek a „korában” szívesen éltél volna tovább?
Többnyire drámai szerepeket játszottam, amelyben valaki mindig szenvedett valamitől, de a csehovi világban szívesen éltem volna. Nagyon jó lenne kicsit beleugrani, kicsit élni benne.
A Cseresznyéskert Varjájaként, a Három nővér Natasájaként, vagy az Ivanov Anna Petrovnájaként?
Mindegyik szuper szerep, de talán a Cseresznyéskertben Varja volt életem egyik legnagyobb élménye. Ezt a darabot egy kolozsvári román rendező Victor Ioan Frunzӑ, rendezte a Nemzeti Színházban. A Három nővért Verebes István rendezte Nyíregyházán, azt is imádtam.
Annó, ezt írta rólad Nagy István Attila: „Peremartoni Krisztina (Natasa) teszi meg a darabban és az előadásban is a legnagyobb utat. A félénk kislányból mindenkin uralkodni akaró asszony lesz…”
A színészet nekem egy olyan eszköz csupán, amely segítségével megélhetem a saját szabadságomat.
Melyik általad játszott karaktered tulajdonságait szeretted annyira, hogy élted volna tovább az életét?
Játszottam királynőket, de egyik sem szeretnék lenni. Talán Júlia, ha nem hal meg, egy nagyformátumú nő lehetett volna belőle. Érdekes lett volna felnőni Júliaként.
Jártál olyan részén a világnak, ahol szívesen élnél?
Én mindig mindenhol szerettem volna élni. Mennyit röhögtek rajtam emiatt a barátaim. Volt, hogy egy mexikói faluban mutogattam egy kis házat: Na, itt élnék szívesen! Nevetve kérdezték tőlem, hogy mit csinálnék a harmadik napon itt az isten háta mögött? Pedig mindenhova oda tudom képzelni magam. Ez a nagy gond! (nevet) Kanadában teljesen reálisan látom az életemet, ha lenne még egy. Már nincs energiám még egyszer országot váltani. De nagy kedvencem Kanada! A többi vágyam mesébe illő és megvalósíthatatlan. Ahogy az is, hogy szívesen költöznék a Galápagos-szigetekre. Az egy csoda! Elveszett paradicsom. Gazdag állatvilága miatt az is egy nagyon meglepő hely, hisz ott az állatok egyáltalán nem félnek az embertől, mert olyan érintetlensége van a pszichéjüknek. Ezt sehol máshol nem tapasztaltam. A madarak odaszállnak a lábadhoz és felnéznek rád, nincs bennük félelem, ahogy a fókákban sincs, úszhatsz velük szabadon, boldogan. Nagyon szerettem volna tovább maradni.
Látom, hogy minden télen úszol a Balatonban! Ez nagyon embert próbáló, de egészséges is. Egész életedben sportoltál, úsztál, tekéztél, asztalteniszeztél, kézilabdáztál, teniszeztél, jógáztál. Szerinted, ha ezt a vonalat erősíted, melyik sportágban értél volna el kiemelkedő eredményt?
Szerintem egyikben sem, mert lassú vagyok. Mindenhez értettem egy kicsit, szerettem mozogni, de a versenyzés engem nem stimulál, hanem éppen frusztrál. Pedig édesapám versenyszerűen vitorlázott. Én önmagamért sportolok, a mozgás öröméért.
Mindig nyitott voltál, rácsodálkozó, és pozitív. Hogy vagy mostanában a szerelem érzésével?
Sehogy. Ezen ugyan sokan csodálkoznak, de szerintem túlléptem azt a kort. Ma is úgy gondolom, hogy szerelmesnek lenni csodálatos, de amikor kijózanodik az ember, azt nem várom. A szerelem, mint drog, az nagyon jó, bár ezt nem lehet megrendelni, nem lehet odautazni érte és megvásárolni sem lehet. Jön, vagy nem. Ami felett nincs kontrollom, azzal nem foglalkozom. Ilyen értelemben egészségesnek gondolom magam.
Mit üzennél a 18 éves Peremartoni Krisztinának a mai tapasztalatoddal?
Nyugi, nyugi, jó lesz ez! Akkor még a magánéleti dráma volt az életem fő mozgatórugója, inkább a szerelem körül forgott az agyam, mint a pályám körül. Soha nem tudtam megkerülni, mindig megtalált a szerelem.
Írta: Tarnócai Éva
