Halálhírt hozva is mókáznak a Három királyok az Egy szerelem három éjszakája előadásának elején, ifj Vidnyánszky Attila rendezésében, a Pesti Színházban. Még privatizálnak is, akár „magándumákat” löknek, miután a nézőtér felől felmennek a színpadra.
Hegedűs D. Géza hatalmas rőt szakállára mutatva, katonaruhás Menyhértként azt mondja, nem vágathatja le, mert játssza a Lear királyt, és ez ahhoz kellék. Mindjárt öblös hangon bele is kezd néhány sorba Shakespeare veretes művéből, amiben a szomszédos Petőfi utcában, a Katona József Színházban adja a címszerepet, és hozzá hősies pózt is felvesz. Lesz hálás röhögés íziben. Lukács Sándor különösebb kunsztok nélkül jut fel a deszkákra Boldizsárként, de Rudolf Péter Gáspárként azt jegyzi meg, hogy mit keres ő a színpadon, neki a nézőtéren lenne a helye, onnan kellene figyelnie az előadást. Ezzel arra utal, hogy Kern András helyett ugrott be, szélsebesen, úgy, hogy reggel fél 10-kor tudta meg, erre szükség lesz. Megint lesz nevetés, amire még rátronfol azzal, hogy különben is, a közönség a nagy öregeket várja, ő pedig kis öreg, amitől megint csak széles jókedv támad.
Persze erre meg lehet kérdezni, akad is aki megteszi a szünetben, vagy az előadás után, hogy tessék mondani, Hubay Miklós-Ránki György-Vas István, Egy szerelem három éjszakája című darabját játsszák?! Azt amit az első magyar musicalnek is szoktak titulálni, és amit 1961-ben mutattak be, az akkori Petőfi Színházban Színházban, a mostani Tháliában, annak a Szinetár Miklósnak az elgondolásai szerint, aki ezúttal jókora érdeklődéssel ott ül a mögöttem lévő sorban.
Az biztos, hogy ez a sajátos prológus megelőlegzi az előadás stílusát, amiben merészen keverednek a tragikus és a komikus, időnként egyenesen a bohózati elemek. Amikor majd az egyik leghíresebb számot, a Planta dalt éneklik a Három királyok, egymást inspirálva mókáznak, telefonba hirdetésszöveget rögtönözve a háborús idők kényszerűen fő teamárkájának, a valódi italt pótló planta gyártójának. Újabb és újabb, blődebbnél blődebb gegeket eszelnek ki, ott csoportosulva a telefonkagyló körül. Mindinkább magasztalják azt, amiről bárki tudja, hogy legjobb esetben is csak pótmegoldás. De közben költő barátjuknak, Bálintnak iparkodnak a remélhető reklámból pénzt szerezni, hogy megmenthessék a biztos haláltól, a frontszolgálattól. A korrupciós lehetőséget, egy másik barátja, az Orosz Ákos által megszemélyesített Viktor szerezte, egy megvesztegethető őrmester személyében. Ez a jelenet a hagyományos produkciókban is vidám, játékosan bohókás, ugyanakkor feszült élet-halálharc. Egyáltalán nem babra megy a játék. Tehát amikor ifj. Vidnyánszky hasonló stílusú, hangvételű szituációkat rendez az előadásban, az nem szentségtörés. De több mindennek nincs tétje, több minden megmarad a beköpés, a viccelődés szintjén, és ez már nem feltétlenül szerencsés. Persze lehet azt mondani, hogy bármennyire is tragikus a mű, mégiscsak a kicsattanó életkedvű ifjúságról szól, amelynek képviselői a legcudarabb körülmények között is habzsolni akarják a szerelmet, a barátságot, és a legrémesebb időkben is igyekeznek megtalálni a létezés örömeit, a jó kedély lehetőségét. Mégis azt érzem, hogy túlzottan, öncélúan, olykor a produkciót felhígítóan, elszabadulnak a beköpések, a premierrel egybeeső focivébére utalótól, Viktor meztelen, kidomborított nagy hasával való „ökörködésig”. Sikerült és kevésbé sikerült poénáradattal bombázzák a közönséget, a blődli műfajához közelítően. Ez jól működött a Kinek az ég alatt már senkije sincsen diákos hevületű, vidáman nekiszabaduló, rögtönzésekre is épülő előadásában, amelyben ifj. Vidnyánszky állandó alkotótársával, a szerző Vecsei H. Miklóssal, közelebb akarta hozni – és ez sikerült is –, a fiatalokhoz Arany Jánost és Petőfi Sándort. Még inkább sikerült ez az Ifjú barbárok esetében Bartók Béla, Kodály Zoltán esetében, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeivel. Az ő játékstílusuk érezhetően közelebb áll ehhez a merész asszociációkra építő, őrületbe hajló, vaskos elemeket is vagányul használó, kabaré momentumokat is simán alkalmazó, jóféle „tébolyhoz”, ami ide-odaindázva túlburjánzik, időnként túl soknak is hat, de összességében a telivér, abszurdumok abszurdumára építő játék kifejezi azt a megkergült világot, amiben mi is, meg a zsenik is létezni kényszerülnek. Ezt, úgy tűnik, az erdélyi színészek és az ottani közönség jobban veszik, mint a hazai színészek és publikum. Az Egy szerelem három éjszakájában a jól sikerült momentumok mellett, érzek kényszeredettséget is.
Ertl Zsombor és Varga-Járó Sára szerelmespárja a tiszta szerelmet, a művészetet, a szépséget testesítik meg, amit az elvadult kor otrombán eltipor. Hirtling István Szegilongi bírója semmit sem téve, tehetetlenül nézi a pusztítást. A felesége, Melitta, Nagy-Kálózy Eszter alakításában, híres, balladisztikus dalában, „Isten veled Budapest, te édes...”, elsiratja mindazt, amit a háború megsemmisít. Ifj. Vidnyányszky csupasz falu, üres nagypolgári lakást mutató díszlete, ahová a szerelmesek egy stósz könyvet cipelnek, érzékletesen jelzi azt a kultúrát, ami fájdalmasan megsemmisül. Az említetteken kívül Gyöngyösi Zoltán, Horváth Szabolcs, Zoltán Áron, Csapó Attila vesznek részt még odaadóan a produkcióban. A Mester Dávid által a színpad előtt egy sorban elhelyezkedő zenekar igencsak intenzíven játszik, teljesen összehangoltan a színészekkel.
A sajnos valódi és hidegháborúval terhelt elfajzott korunk még aktuálisabbá teszi a több mint 60 évvel ezelőtti művet, aminek most jócskán alájátszik a történelem.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Juhász Éva
